Előszó:

Pár dolog, amit érdemes tudni. Japánban az iskola április elsején kezdődik és március 31-ig tart. (Ezért van az animékben cseresznyefavirágzás az évnyitón. :'D) Köztük vannak szünetek természetesen. A nyári szünet csak egy hónapos!

Japán órák:

Jó olvasást!

Megakartam szólalni, de semmi hang nem jött ki a torkomon. Az nem lehet, hogy ő…

Motorzúgás ütötte meg a fülemet.

- Kai!

Mi ez? Bizsereg a fejem, mint mikor elkezdek szédülni.

- Kai! Hozzád jöttek!

Alighogy kinyitottam a szemeimet belevilágított a nap, sikeresen kiégetve a retinámat.

- Hogy ba…

- Te minden mondatodba beleteszed a baszni és a farok szót? – A hang irányába kaptam a fejemet.

- Hide… - Annyira meglepődtem, hogy még levegőt is elfelejtettem venni.

- Hali! – vigyorgott rám.

- Te meg mégis mit-

- Megláttam a nevedet a postaládán. Gondoltam, hogy te vagy az, hacsak nincs még pár Kai Ichimura a környéken. És, ha már észrevettem jöttem beköszönni.

- Minek? – vágtam hozzá egy nem túl kedves pofát.

- De szemét vagy! Inkább örülj neki, hogy egy senpai-od házhoz jön! – duzzogott be. Beletúrva hajamba sóhajtottam egyet.

- Bocs, nem a te hibád. Szar álmom volt. – Az emléke még mindig mardosott belülről. Talán megkellene köszönnöm, hogy felébresztettek. – Tényleg kösz, hogy felébresztettél. – Mosolyogtam rá, mire elbűvölve meredt vissza rám. Amitől kicsit meg is ijedtem.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen arcot is tudsz vágni – szólalt meg közelebb lépve hozzám és az arcomat fürkészve. Hátrahőköltem a hirtelen közelségére.

- Mégis mit gondolsz te rólam? –grimaszoltam, miközben a válaszát találgattam.

- Egy besavanyodott, morgós kiscica, aki felborzolja a szőrét, mikor beszélgetést kezdeményezel vele – Tett úgy, mintha jól átgondolta volna a dolgokat. –, viszont most már hozzáadhatjuk azt is, hogy a „néha látott mosolya igazi dorombolás az ember számára”.

- Most komolyan egy macskához hasonlítottál? – Ha nem szokom le erről a grimaszolásról a végén még

úgy marad az arcom. Ez csak is Akihide hibája lesz!

- Á, rá se ránts. Aranyos kis cicus vagy – borzolt bele a hajamba.

- Bocsi, de inkább róka párti vagyok – emeltem le kezét fejemről, amibe ismét belehasított az ismerős fájdalom. Kicsit összerándult tőle a testem, mire aggódó kék szempár vagy inkább zöld(?) tekintett rám.

- Minden oké? – Annyira belemerültem a szemei színének a kitalálásába, hogy nem vettem észre saját tettemet. Egyre jobban közelítettem felé, mintha épp leakarnám kapni.

Innen úgy látszik, mintha kék lenne. Viszont, ha kicsit balra dőlök, akkor már zöld. Gondolataimat egy elég váratlan dolog szakította meg. Pontosabban egy személy.

- Akihide-kun, maradsz vacsorára? – Bátyám megtorpanva az ajtóban leste a történéseket.

Vajon hogy nézhettünk ki, a testvérem szemszögéből nézve? Annyit elmondhatok, hogy nekem milyen zavarba ejtő dolog volt ez az egész. Jól figyeljetek.

Kedves senpai-om zöld útnak vette azt a tettemet, hogy egyre közelebb hajolok hozzá, miközben már a földön ül egyik lábát felhúzva én pedig előtte térdelek, kezeimmel magamat támasztom az oldalánál. Először még ő is hátradőlt egy kicsit, míg meg nem kellett támaszkodnia a kezein, de olyan hirtelen történt ez az egész. Már csak arra ébredtem fel, hogy melegséget érzek államon és ajkaimon egy nedves valami akar befurakodni a számba.

Még szép, hogy ekkor toppant be bátyám az ajtómon. Ez nem egy rohadt manga vagy dorama az isten szerelmére!

Olyan erősen löktem el magamtól Hidét, hogy szétterült a földön. Ebben a pillanatban kirohantam a fürdőbe. Még szerencse, hogy a szobámhoz külön fürdő van így nem kellett testvéremen átverekednem magam. Az ajtótól zengett az egész ház, mikor becsaptam és kulcsra zártam.

Ezt mind hirtelen felindulásból tettem és utólag meg is bántam, hisz ezzel annyit mondtam, hogy „Igen! Meleg vagyok!” Nincs velük semmi bajom, csak engem hagyjanak békén. Viszont ezek után egyre nehezebb volt kitennem a lábam a helyiségből.

- Kai! Gyere már ki! – Épp a számat öblögettem és dörzsöltem egy szivaccsal. – Mind tudjuk, hogy nem történt semmi –folytatta testvérem. Vártam egy kicsit, majd megszólaltam.

- Itt van még Hide? – fordultam az ajtóhoz. Kis szünet után meg is jött a válasz.

- Nincs – Gondolkodtam még azon, hogy kimenjek-e, ami végül meg is történt. Lassan elfordítottam a kulcsot és kinyitva az ajtót szembenéztem velük.

Pontosan. Velük!

- Rohadna le a hazudós pofád! – fakadtam ki nem kicsit. Tulajdonképpen mért is akadtam ki ennyire? Egy aprócska csók, ami nem is igazán volt az. Lehet, hogy még az álom miatt vagyok ilyen ingerült.

- Nyugi, Kai – nézett határozottan a szemembe azokkal a sötétbarna íriszekkel. Szinte már vicsorogtam.

- Igazad volt. Mégis csak egy rókához hasonlítasz – jött a hang hátulról, majd meg is pillanthattam a tulajdonosát.

- Neked kuss a neved! – mondtam villámokat szórva a szemeimmel.

- Nyugi már. Mitől húztad fel magad ennyire?  Csak hülyéskedtem, meg amúgy is te kezdtél el felém dőlni! – Azt hiszem hallottam valami pattanást, ami bennem hangzott el.

- Haa? Ki smárol már le egy másik srácot hülyeségből? A számba akartad dugni a nyelvedet basszameg! – Kezdtem el hadonászni a kezeimmel.

- Hé! Állj le Kai. Megértem, hogy kiakadtál, de nyugodj meg. – egy kéz landolt a vállamon – Ami történt, megtörtént. Igaza van Akihide-kunnak, hogy túldramatizálod. – Szorította meg kicsit a vállam, mintha ezzel akarna észhez téríteni. Kicsit talán tényleg segített, mert az egész testem fura bizsergés rázta meg és csak ekkor jöttem rá, hogy annyira dühös lettem egy kis szájra puszitól, hogy még a testemet is elfelejtettem önkontrol alá vonni. Mindkét kezemet megmozgattam, majd kicsit a vállaimat is és mély levegőt vettem.

- Megértettem – szólaltam meg egy általam is ismeretlen hangon. – Viszont most kimennétek? Szeretnék pihenni… - amint kimondtam már el is indultam az ágyam felé. Pillanatok alatt dőltem bele a puha ágyneműbe.

- Egész nap aludni akarsz? – kérdezte testvérem.

- Kou-nii - fordítottam feléjük fejemet –, megtennéd, hogy nem teszel fel felesleges kérdéseket? Előre kialszom magam, mielőtt még belemerülnék – mutattam macskakörmöt egy kézzel – az iskolai életbe. Remélem, elnézed bunkóságom, de amúgy se vagyok éhes. Jó’éjt. – Fordítottam az ablak felé fejemet és máris behunytam a szemeimet. Hallottam még az ajtócsukódást, azután síri csend lett.

Még mindig meleg van. Nyitottam ki szemeimet, ahogy végigsimogatta arcomat a szellő.

Végül csak bealudtam és rájöttem, hogy a sok alvástól csak fáradtabb lettem a nagy melegben. Könyörgöm! Áprilisban mi a fenéért van ilyen meleg? Persze tavaly ilyenkor meg majd megfagytam!

Mivel előző éjjel fürdés nélkül dőltem az ágyba, áztattam magamat vagy egy órán keresztül. Volt időm, mivel öt körül már megébredtem. Félóra forgolódás és szitkozódás után a fürdés mellett döntöttem. Miután már a bőröm annyira kiázott, hogy akár nyolcvannak is kinézhettem volna vele, kiszálltam a kádból. Sokszor hálát adok anyámnak, hogy kitalálta a külön fürdőt. Valójában azért gondolt erre, mert ő is és én is órákig eltudunk bent lenni. Én legtöbbször a kádban való áztatásommal ütöm el az időt napi szinten. Ő pedig, valami csajos dolog. Ha egyszer összeköltözök egy lánnyal, tuti, hogy kettő fürdőszoba lesz.

Magam köré tekertem egy nagy törölközőt, közben egy kisebbet is a fejemre dobtam és dörzsölni kezdtem vele a hajamat. Szárítás közben a tükörképemet bámultam.

- Ideje lenne vágni belőle, ugye? – Hihetetlen, de a tükörbeli énem nem válaszolt! Feltudjátok ezt fogni?

Amint elég száraznak véltem a hajamat, a szennyes tartó tetejére dobtam az átnedvesedett anyagot. Gondolkozás nélkül mentem le a földszintre, majd a lépcsőtől egyenesen be a konyhába, ahol már égett a villany.

- Jól hallottam, hogy felkeltél – szólalt meg Kou hátra se nézve, míg kész nem lett a…

- …bento? – néztem rá meglepődve.

- Igen, mivel tegnap alig ettél tudtommal valamit, ma pedig elég sokáig bent kell lenned. – Tette le az asztalra a dobozt. Alighogy rápillantottam egy újabb meglepetés ért. Azt tudtam, hogy Kou-nii tud főzni, de hogy ilyen rendezett bentot tud csinálni? Ezt nem néztem volna ki belőle. Szinte csillogtak benne a különbnél különb dolgok.

- Kösz… - mondtam, majd habozva ismét megszólaltam – A tegnapi dolog…

- Nem volt semmi tegnapi dolog. Már mondtam. Ami történt, megtörtént. És igazán, nem kell ilyenért aggódnod – a végére felnéztem bátyámra – Képzeld, még a hírességek közt is akadnak ilyenek mégse melegek és senki más se nézi annak őket. Egy kis hülyeség bőven belefér az életbe. – Végül megadtam magam és egy enyhe mosollyal sétáltam a szekrényhez, hogy bögrét vegyek le.

- Tényleg megértettem, úgyhogy fejezd már be azoknak a bizonyos hírességeknek az utánzását. – Kissé idiótán nézett ki, ahogy átölelte a bögréjét és csókot váltott vele. Viszont akaratlanul mosolyogtam meg ezt az idiótát.

Egy nagyon lassú reggelizés után felcammogtam a szobámba és végre felöltöztem és rendbe szedtem magam. Egész eddig észre se vettem, hogy csak a törölköző van rajtam. Felkaptam magamra a tiszta egyenruhát, majd kezembe vettem a laptopomat. Nem vagyok túl nagy netfüggő és hamar meg is untam a közösségi oldalt. Visszajelöltem pár osztálytársat, majd a kikapcsoláson gondolkodtam, mikor egy újabb értesítés jött, hogy bejelöltek. Gyors megnéztem a nevet, ami ismerősen hangzott, de nem ugrott be senkinek az arca. Ráléptem az adatlapjára, ami sikert ért el. Elfintorodtam, ahogy a képet néztem. Daiki Igarashi. Fekete rövid haj, zöld metsző szemek és egy flegma mosolyt villantott a kamerába vagyis a profilját néző személyre. Gondolkodás nélkül tekertem lejjebb és néztem körül az oldalán. Jó pár bulis fotó lapult meg külön mappákban. Egy-kettő képre még rá is kattintottam. Az egyiken egy szőke, tele sminkkelt csajjal volt, aki örömmel akaszkodott a nyakába. Egy másikon már egy barna félhosszú hajú lány ült az ölében, legalábbis úgy tűnt, de egy asztal eltakarta így nehéz lehetett eldönteni. Mindenesetre ő is a srác nyakában kapaszkodott. Ahogy kattintgattam a képek közt egyre jobban hányingerem lett a sok… fejezzük ki magunkat szépen… utcai kis csitriktől. Az ablak bezárása mellett döntöttem, ekkor tudatosult bennem, hogy valójában azokat a képeket mind más ember tette közzé és csak megjelölték őt.

Jó nagy koppanás, majd zavartan hajtottam le a már elsötétült laptop tetejét.

Mi a jó életért érdekel ez engem? Várjunk, nem… nem érdekel!

Mielőtt még elhajítottam volna a gépemet az éjjeliszekrényre tettem, hogy biztonságban legyen tőlem. Nem sok idő telt el és még mindig csak fél nyolc körül járt az idő, de felkeltem az ágyból és egy gyors ruhaigazítás, vagy valami olyasmi után lementem a földszintre.

- Máris mész? – kérdezte Kou a lépcsőn állva – Negyed óra alatt beérsz a suliba.

- Még sétálok egyet – mondtam fel se nézve a cipővétel közben. Alig álltam fel a kezembe nyomott egy dobozt.

- Ne szokd meg. Megtanítalak rá és néha napján csinálsz magadnak. – Villantott rám egy ezer wattos mosolyt.

- Összefogom varrni a szádat, ha nem fejezed ezt be. Idegesít a folytonos vigyorgásod – adtam tudtára gondomat.

- Ilyet még viccből se mondj! Egyszer hallottam, hogy a férj összevarrta a felesége száját, mert hmgnasdk--- szorítottam rá kezem szájára.

- El ne merd mondani! Rohadtul nem érdekel!  Tudod mit? Felejtsd el, amit ezelőtt mondtam! Nem csinálok semmit! - mondtam undorodva a hallottaktól. Kicsit túl élénk a fantáziám. Persze ez nem gond, csak az ilyen dolgoknál szar.

Éreztem, hogy megmosolyogja tettemet, majd aprót bólint. Elvettem kezemet és máris nyitottam az ajtót.

- Jó utat! Majd találkozunk! – integetett, mint egy idióta.

- Ha bárki megtudja, hogy a rokonom, itt tuti vérengzés lesz a részemről. Á, vagy én leszek a csendes, nyom nélküli gyilkos. Akárki legyen az a bizonyos, véget vetek az életének és…

- Ki életének vetsz véget? Ezt nem kellene hangoztatnod. – Ismerős mély hang ütötte meg a fülemet. Pedig a legjobb részhez értem.

- Akihide Fukao, te vagy az első a listámon. – Fordultam szikrákat szóró szemekkel felé.

- Még a tegnapi miatt vagy dühös? – emelte védekezésre kezeit – Ha ez kell, akkor sajnálom, nem teszek ilyet többet! Ígérem!

- Miva’? – Ezt az értelmes arcomat. Tényleg aggódhatok, hogy egyszer grimasz marad rajta. És megint Hide hibája!

- He? Akkor mért akarsz eltenni láb alól? – Nézett rám kíváncsian.

- Inkább hagyjuk – legyintettem és a másik irányba fordultam.

- Oké – hagyta rám. Gondolom nem akart felhúzni a tegnapi után. – Amúgy merre mész? A sulihoz ez az út nagy kerülő, szóval gondolom nem oda.

- Korán van. Gondoltam jót tesz egy kis séta.

- Ahha… - fürkészte szemeimet. – Túl aludtad magad? – Hogy a fenébe tud beletapintani a lényegbe?

- Ja – jöhetnek a mindig nagyszerű egyszavas válaszok, ez az!

Pár percig sikerült csendben sétálni egymás mellett és senki nem halt meg, legalábbis még!

De talán elszóltam magam, mert szembe jött az éj angyala. Én profi, mondom PROFI módon, mintha nem ismerném elsétáltam mellette. Vagyis ez játszódott le a fejemben, de az életben nem mindig így alakulnak a dolgaim.

- Szerencsém van. – Rántott vissza, mikor kikerültem. – Épp csak rád gondoltam és megjelentél. – Az a flegma mosoly jelent meg ajkain, ami a profilképén is annyira sze…vagyis idegesítő.

- Örülök, hogy valaki gondol rám, de el kell, hogy keserítselek, nem vagy az esetem – vetettem rá lesajnáló mosolyt. Ha valaki kívülről nézett minket, biztos látta a villámokat becsapódni közénk. Valójában éreztem a kisülést is.

- Úgy tűnik ismeritek egymást, talán egy osztályba jártok? Amúgy mi újság Daiki? – állt be közénk ez az idióta.

- Hide – emelte rá smaragd szemeit –, ne játszd a hülyét. Nagyon jól tudod a dolgokat. – Valósággal megnehezedett a légkör. Jobban, mint mikor rám nézett.

- Ha egymás torkának akartok ugrani, akkor tessék, de megtennéd, hogy elengedsz? – Rántottam meg kezemet.

- Nem – határozottabban már nem is mondhatta volna. Annyira meglepődtem, hogy levegőt is elfelejtettem venni.

- Mi van? – néztem rá értetlenkedve. – Azt mondtam engedj el! – Rántottam meg ismét, de ezzel csak azt értem el, hogy még jobban megszorította.

- Daiki! Engedd el! – szólt rá Hide elmélyült hanggal. Kezét a fogva tartóm csuklójára tette és rákényszerítette, hogy elengedjen, de nem járt túl sok sikerrel.

- Csak egy kis beszédem van vele. – Arrogáns mosoly kúszott ajkaira. – Nyugi, nem bántom a kis cicusodat. – Alig mondta ki már el is vonszolt a kereszteződéstől. Mért vagyok ekkora szerencsétlen, hogy egy kis sétából ez jön ki?

- Mi a franc nálatok ez a macskázás? Talán nyávogok meg karmolok baszki? –mondtam a magamét, miközben a csuklómnál fogva rángattak. Nem azért, de már nem éreztem a fájdalmat benne. Totál elzsibbadt, mert valaki miatt nem jutott vér jó pár részemhez!

- Most is nyávogsz – kaptam meg a választ a költői kérdésemre.

- Érdekel a francokat. Mi a faszomat ártottam én nektek, hogy gallyra vágjátok a napjaimat? He?! – Erre végre megállt. Vagyis tévedtem, mert egy kapunál állt meg és a farmerjában kezdett kutatni. – Ugye nem gondolod azt, hogy én bemegyek veled ebbe a házba? – próbáltam szabadulni.

- Bocs, csak ez áll rendelkezésre. – Lökött be az ajtón, de nem engedett el. A következő képsorokat még nézni is rossz lehet, nem hogy átélni. Én már csak tudom.

A fene hagyta volna magát, miközben felé fordulva láttam, hogy épp az ajtót zárja be. Kaptam az alkalmon, mint a kulcs felé. Már mondtam, hogy híján vagyok a szerencsének? Fél karja elég volt, hogy az ajtó két oldalán lévő egyik oszlophoz taszítson a nyakamnál fogva. Honnan a francból lehet benne ennyi erő? Mikor végzett a zárral rám vezette tekintetét, ami nagyon nem volt szép.

- Megh…tennhéd… - próbáltam meg eltolni magamtól és végre meghallgattattak imáim, mert elengedett. Egy köhögés roham kíséretében sétáltam utána. Rám parancsolt és ezek után már verekedésbe kezdtem volna, de bevallom félek attól, hogy bátyám mit tenne velem. Még a hideg is kiráz a gondolatától. Beléptem utána a házba, amiben semmi különleges nem volt. Egy rövid folyosó jobbra egy konyha, a folyosó bal oldalán a nappali, ahova bevezetett. A folyosó végén volt még egy lépcső, ami gondolom a szobákhoz vezethet és egy ajtó a lépcső mellett.

- Szóval, mit akarsz? – Lehet, hogy a zöldben pompázó nappali hatása miatt, de lenyugodtam picit. – Úgy emlékszem, hogy tegnap még semmit nem akartál. – Keményítettem meg tekintetem. – Talán a bátyámról érdeklődnél? – Már úgyis tudja. De mégis… - Egyébként, ha lehet egy kérdésem. Mégis honnan tudod, hogy ki a bátyám?

- Ismerem… már egy ideje – mondta, miközben hellyel kínált. Csak megráztam a fejemet, úgyse akarok sokáig maradni. Nem sokat foglalkoztatta a dolog, ő kényelembe helyezte magát.

- Talán, nem rég jöttél vissza Japánba? – kérdeztem átgondolva a dolgokat.

- Még azelőttről ismerem – Úgy tűnik, hogy nem akar világosabb választ adni. – Viszont most én beszélek. – Nézett a szemembe. – Első sorban, mostantól viselkedj úgy, mint egy barát.

- Mi? – akadtam ki rögtön. – Remélem most ezt nem mondtad komolyan.

- De. Nagyon is komolyan mondtam – adta tudtomra, hogy nem ellenkezhetek. Max beleegyezek és kitalálok valamit, hogy elkerüljem. Nem akarok idő előtt meghalni.

- Egy barátba még nem halok bele… - morogtam az orrom alatt.

- Nyugi, csak annyira kellesz, hogy lekoptassak pár embert. Jobb egy ellenséget baráttá tenni, mint megfulladni az állítólagos barátok hadától.

- Nem értem a logikádat. De ha az ellenségednek tekintesz, akkor megnyugodtam – fintorogtam.

- Másodszor, egy jó tanács. Hidével jobb vigyázni, mert a végén azt veszed észre, hogy az ágyában fekszel.

- Na jó, most ezzel betettél… - szakítottam félbe mondandóját.

- Én ugyan nem tettem be semmit, sehova – Persze nem hagyta végig mondani.

- Te nem vagy normális! Azt mondod, hogy Hide meleg? – dörzsöltem meg kezem, ami egészen eddig zsibbadás alatt állt, de ahogy elmászkáltak benne a hangyák rohadtul fájni kezdett.

- Pontosabban biszex. Tudod, tökmindegy, hogy fiú vagy lány. – Akaratlanul jutott eszembe a tegnapi jelenet. Ellenkezni akartam, de ahogy elözönlötték a képek a fejemet nem jött szó az ajkaimra.

- Ó, csak nem? – vigyorgott – Ez aztán gyors volt.

- Mi?? Tuti, hogy nem! Ne legyél undorító! – Kezdett remegni a testem. Akárhogy próbáltam nem bírtam megállítani. Hirtelen, mintha a levegőt is elfelejtettem volna, hogy hogy kell venni. Egyre gyorsabban próbáltam pótolni a hiányzó levegőt.

- Én ezt nem akarom! Engedj el! – rángattam kezeimet, amik valami fémhez voltak kötve egy olyan vastag kötéllel, mint a csuklóm.

- Hidd el, nagyon jól fogod magad érezni. – Egy hatalmas alak tornyosult fölém. A testem kisebb volt, mint emlékeztem. Mint egy nyolcévesé.

- Neem! Engedj el! – Annyira igyekeztem kiszabadítani a csuklómat, hogy sírni se volt erőm a továbbiakban.

- Kai! – csapódott valami.

- Kai! Lélegezz mélyeket! – egy zacskót szorítottak a számhoz.

Még éreztem azt a kis testet, amiben nem rég voltam, de már mást is éreztem, ami a fejemből akart kitörni, de valami meggátolta.

- Ez az. Lassan fújd ki és mély levegőt vegyél. – Felnéztem a zöld szemekbe. Kezdett normalizálódni a pulzusom is. Lassan megint megnyugodtam, de nem egészen értettem a körülöttem lévő dolgokat. Fogalmam sincs, hogy mikor kerültem a fotelbe. Eltoltam arcomtól a zacskót.

- Jól vagy? – kérdezte Daiki.

- Meg – köszörültem meg torkom – megleszek…kösz. – Meredtem magam elé és akaratlanul dörzsöltem a kötél helyét a csuklómon.

Több perc is eltelhetett úgy, hogy szót se váltottunk. Ráakartam kérdezni, hogy mi történt az előbb, de ha én nem tudom, akkor ő mégis honnan tudná? Többször is szólásra nyitottam a számat, de végül nem szóltam semmit.

- Az előbb pánikrohamod volt – szólalt meg leülve az előttem lévő kanapéra. Bizonytalanul bólintottam, hogy értem. A testem még mindig meg-megrezzent, mintha a hideg rázna. Még mindig tartottam magam ahhoz, hogy nem szólalok meg. Percek telhettek el így, hogy én csak a földet bámultam, míg éreztem magamon tekintetét. Kezeimmel a térdeimnél markoltam a nadrágomat, hogy abbamaradjon az idegesítő remegés. Nem sokat használt, viszont volt ami sikerrel járt. Vagyis valaki.

Kéz csúszott kezemre, átmelegítve kézfejem, majd a melegség felcsúszott alkaromra, felkaromra és egyre csak feljebb az arcomig, ahonnan szétáradt a testem minden egyes részében.

- Mit csinálsz… - jött vissza a hangom. Legalábbis egy része.

- Régen ismertem valakit, aki sokszor kapott pánikrohamot. Van tapasztalatom az ilyen esetekkel. Az ismerősömet megnyugtatta az, ha a kezét simogattam. Gondoltam nálad is beválhat, és láss csodát – kúszott egy vigyor arcára. Ebben nem volt semmi gúny, semmi lenézés. Csakis kizárólag öröm, hogy sikerrel járt. Habár azt nem tudom, hogy talán azért, hogy megnyugodtam vagy azért, hogy igaza lett. Valószínűleg az utolsó, mert kijelentette, hogy ellenségek vagyunk.

- Kö-köszönöm… - húztam el a kezemet, jelezvén, hogy teljesen megnyugtatott. Ez engem idegesít! Mintha nem is izgatná az egész felállt és kiment a nappaliból. Valójában tuti, hogy le se szarta az előző történést. De az arca aggódó volt, mikor úgymond visszatértem ide. Vagyis azt hiszem láttam valami olyasmit.

Pillanatok alatt megjelent előttem.

- Jönnél? – nézett le rám ijesztő szemekkel. Most meg mire fel ez a bunkóság?

- Ja… - böktem ki reflexszerűen. Csak ezután kapcsoltam. – Veled… mégis hova? – ráncoltam homlokom.

- Már így is elkéstünk, ideje lenne suliba menni – jelentette ki halál nyugodtan.

Nekem tuti végem lesz, ha a bátyám megtudja!

- Hogy vinné el a részfaszú….! – Ugrottam fel ültemből, akkora erővel, hogy szinte nekiestem az előttem állónak. Felkaptam táskámat és máris az ajtóban toporzékoltam.

- Kinyitnád végre? – kérdeztem idegesen.

- Lenyugodnál és befognád végre? – nézett hátra, közben a kulcs megállt a levegőben.

- Kösz, nem téged fognak kinyírni, ha megtudják a késésem! – Tártam szét karjaimat, mire csak egy sóhajtást kaptam és egy belassított ajtónyitást.

- Ne bassz má’ fel! – emeltem fel a hangom és kirántottam a kulcsot a kezéből. Hallottam a kuncogását, komolyan! Kuncogott a hátam mögött!

Szinte kitéptem az ajtót a helyéről, mikor sikert értem el a zárral. Kirohantam meg se várva vendéglátómat. Meg sem állva a kapunál futottam volna tovább, ha mondjuk nem lenne zárva!

Csak annyi történt, hogy amint kirántottam volna már léptem is volna ki, de mivel nem tudok átmenni dolgokon ezért jól nekimentem az ajtónak. Azon nyomban leguggoltam és az arcomat tapogattam.

Mért vagyok én ekkora szerencsétlenség?

Ismét hallhattam Daiki kuncogását, majd nevetését.

- Hogy lehetsz ilyen idióta, hogy eldobod a kulcsot mielőtt a kapuhoz érnél? Talán elfelejtetted az „ajándékom”, amit akkor adtam, mikor kulcsra zártam? – maradt egy gúnyos mosoly arcán.

Nem, nem felejtettem el, hogy felnyomott az oszlopra. Ezért még fog kapni és azt megfogja emlegetni!

- Inkább… nyisd már… - morogtam még mindig guggolva. Hallottam, ahogy a kulcscsomót az ujján pörgeti és közeledik felém. Végre kinyílt a kapu. Még egy kis arcmasszírozás és nagy nehezen feltápászkodtam.

- Kösz a semmit – néztem rá szikrákat szóró szemekkel és eltűntem szemei elől.

Talán tíz perc telhetett el, mikor végre befordultam az iskola utcájára. Épp a kaput zárták be, mikor átbújtam a résen. Persze nem hagyták szó nélkül és visszarántottak a galléromnál fogva, hogy felírják a nevemet és osztályomat.

Mire végre a terem elé értem folyt rólam a víz és a fejem kavargott.

Betett az a roham vagy mi. Valójában nem nagyon emlékszem, hogy mi is történt. Tudom, hogy szörnyen éreztem magam, mind testileg, mind lelkileg. Annyira elhagyatottnak, hogy belefájdult a testem. Volt valaki, aki…

- Nem mész be? Vagy inkább az orvosiba kéne menned, elég sápadt vagy… - odakaptam a fejem. Naná, hogy Daiki volt az. Enyhén megráztam a fejem és lenyomtam a kilincset.

Minden szem rám szegeződött, majd a hátam mögé.

- Elnézést a késésért – mondtam a tanár felé fordulva. Ugyanolyan szemekkel mért végig, mint tegnap.

- Üljetek a helyetekre. Látom jó hatással van rád Daiki – szólalt meg nem túl barátságosan.

Mielőtt még megszólalhattam volna betoltak az ajtón, majd egy kar került vállaimra.

- Ja, legjobb haverok lettünk! – Kitágult szemekkel néztem fel a rám nehezedő alakra. Ez meg mit szívott? Itt vigyorog, mintha tényleg az lenne, amit mond.

- Nem volt kérdés. Üljetek végre le! – Parancsolt ránk osztályfőnökünk, mire végre elengedett új „barátom”.

Mikor sikerült a helyünkön elhelyezkednünk a tanár folytatta a mondanivalóját. Milyen jó, hogy bő egy órával korábban indultam el otthonról és mégis elkéstem. Máskor tuti, hogy nem sétálok reggel!

Valami megszúrt hátulról. Reflexszerűen rántottam hátra fejem és néztem mérgesen Daikira.

- Mi bajod van? – kérdeztem suttogva. Semmi válasz csak nézett rám semmitmondó szemekkel. Összeráncoltam homlokom és visszafordultam a tábla felé. Alig telt bele két percbe és megint böködést éreztem. Egy ideig tűrtem, végül mikor az oldalamba kaptam egyet felkuncogtam és felugrottam a helyemről. Minden szem rám szegeződött én pedig szépen leégtem. Egy-két helyről hallottam halk kuncogást is. Ha én lányosnak hallottam a hangom, akkor a többiek milyennek?

- Elnézést… - ültem vissza és teljesen magam alá húztam a székem. Ezért még ki fogom csinálni! Próbáltam a tanár mondanivalójára figyelni, de közben attól féltem, hogy megint váratlanul fog érni a támadás. Telt az idő és sikerült bekapcsolódnom az órába, mikor mért is ne mind a két oldalamban éreztem ujjait. Mindenki elmehetett a francba ebben a pillanatban. Székemet és asztalomat nem kímélve felpattantam és hátrapördültem.

- Befejeznéd végre a zaklatásomat? Mi a faszomat kell böködni? Mi vagy te óvodás?

- Kai Ichimura! Lennél szíves kifáradni? – hallottam végre meg a tanár hangját, közvetlen közelről. Mióta áll ez itt? Csak egy kicsit kellett elfordítanom a fejemet és máris megláttam a rövid barna hajat, amit sok kínlódással lehetett helyrerakni látszólag. Szóra nyitottam számat, de Aramaki-sensei megelőzött. – Daiki, te is tűnés kifelé! – Kiabálás nélkül oldotta meg a helyzetet. – Rendezzétek le odakint. Óra végén jelentkezzetek nálam – amint ezt közölte visszasétált a tanári asztalhoz és megvárta, míg kisétálunk a teremből.

Alighogy kiértünk célba vettem az ablak alatt lévő padot. Mérgemben levágtam magam rá, majd elfeküdtem rajta, hogy még véletlenül se tudjon leülni. Behunytam szemeimet, de meg is bántam. Simán fogta magát és letelepedett rám! Pontosabban a nemesebbik részemre!

- Mi a faszo-- - keltem ki magamból, közben próbáltam lelökni. – Szállj már… le! – próbáltam nem üvöltözni, hogy az egész folyosó hallja.

- Miattad küldtek ki. Ez a büntetésed – vigyorogta gonoszan. Kicsit megmozgatta a hátsóját, amitől furcsa dolgok kezdtek el kavarogni a gyomromban. – Hmm… - Mi a francot hümmög?! – Pedig már azt hittem, hogy lány vagy, de mégis van itt valami - Esküszöm, ha nem áll le, levágom itt és most a farkát és megetetem vele!

Percekig hadakoztam a seggfejjel, majd eléggé meglepett, mikor fölém hajolt. Kezeim kezei közé kerültek a fejem fölött. Fekete haja, ami természetesen állt szanaszét, arcába hullott. Smaragd szemei engem vizslattak. Még éreztem, hogy rajtam ül, de már nem nehezedett rám akkora súly. Kezeinket összekulcsolta és ajkaimra dőlt. Kitágult szemekkel és torkomban dobogó szívvel hagytam magam. Mielőtt még elérte volna számat megszólalt.

- Hogy felejthet…. – A többit már nem hallottam annyira elhalkult a hangja. Akaratlanul kérdeztem rá.

- Mi? – Ahogy megszólaltam ajkaink súrolódtak, ami összeszorította a gyomromat és szédülni kezdtem. Ismét olyan állapot kapott el, ami nem olyan rég a lakásán. Levegő után kaptam és máris éreztem a remegést a testemben. De a várt pillanat nem jött el. Szorítást éreztem kezeimen, majd simogatást. Rögtön abbamaradt a reszketésem. Mentolos illat lepte el az orromat. Eddig észre se vettem, pedig első alkalommal rögtön megcsapott. Felemelkedett rólam, de a gyomrom még mindig akkora lehetett, mint egy borsó. Felültem, közben a hasamra szorítottam a kezemet. Az ingjén is tisztán látható volt, hogy edzett a teste. Hátára vezettem tekintetemet.

Nézz rám! Mondtam volna, de nem tudtam csak úgy megszólalni. Mi volt ez az előbb? Mit mondott? Miért lett ilyen fagyos a légkör. Éreztem, hogy lehűl a testem.

Megszólalt a csengő és a körülöttünk lévő csend megszűnt. Ajtók nyitódtak és csődültek ki az emberek. Amint kiürült a termünk Aramaki-sensei behívott minket. Mindketten csendben tűrtük az okosítást. A tanár látta, hogy nem vagyunk éppen ott fejben, így abban maradtunk, hogy figyelmeztetés és legközelebb ne legyen ilyen.

A nap további része viszonylag csendesen telt. Odajöttek hozzám páran és összebarátkoztunk. Volt köztük egy lány, akivel hasonló zenéket hallgatunk és mondta, hogy kölcsönadja az egyik CD-t, ami nekem is tetszhet.

- Nekem nagy kedvencem! Holnapra elhozom a CD-t – mondta lelkesen Akimi. Egy bólintással és egy mosollyal válaszoltam. Félrepillantottam, hogy megnézzem Daikit, de ő sehol nem volt. Legalábbis az osztályon belül sehol.

- Kai, figyelsz? – hajolt be egy világosbarna hosszú hullámos hajzuhatag a látómezőmbe.

- Pe-persze – mondtam megrezzenve.

- Daikit keresed? – tapintott rá a lényegre. – Már akkor kiment, mikor bejöttem.

- Dehogy keresem! – mondtam kicsit indulatosan. – Nekem aztán tök mindegy, hogy merre rontja a levegőt – habár ezt mondtam, de kíváncsi voltam az óra alatt történtekre.

Minden óra elején bejött a terembe és csendben üldögélt vagy épp a padon feküdt. Alig kicsöngettek, máris eltűnt a teremből és esélyem se volt rákérdezni a dologra.

Nem vagyok lány, nem fogom azt hinni, hogy felakart szedni. Gondolom csak úgy hülyéskedett, mint Akihide. Viszont őt nem tudtam lelökni magamról. Talán azért, mert komolyabbnak tűnt, mint a tegnapi. Nem vagyok homofób, de én a lányokat szeretem.

Gyomrom görcsbe rándult a napon már kitudja hányadik alkalommal. Annyi minden kavargott a fejemben, hogy már fizikai fájdalmat éreztem miatta. Komolyan! Alig álltam fel az utolsó óra végén, enyhe szédülés jött rám és meg kellett kapaszkodnom az asztalom szélében.

- Jól vagy Kai? – nézett rám aggódó barna szemeivel Akimi.

- Pe-persze… - mosolyogtam rá bíztatóan, de ez látszólag nem hatotta meg.

- Mondtam, hogy menj az orvosiba – szólalt meg mellém lépve az a személy, aki egész eddig észre se akart venni.

- Törődj a magad dolgával! – Húztam ki magam és összeszedtem a cuccomat. Egyensúlyom is visszatért.

Mire kész lettem a cuccaim elrakodásával, Daiki már nem volt sehol. Akimivel sétáltunk a cipőszekrényekhez. Alig értünk a kapuhoz egy feketehajat pillantottam meg. Kíváncsian méregettem a nekem háttal álló személyt, ahogy egy másik szőke hajú csajjal beszélget. Elfintorodtam, mikor felismertem a csaj arcát.

Daiki vele volt az egyik képen. Szóval a nekem háttal álló személy.

- Akkor holnapra hozom a CD-t, én jobbra megyek. Szia! – intett Akimi, majd elsietett. Gyors léptekkel sétáltam el a látni nem kívánt személyek előtt. Direkt elfordítottam a fejemet, mielőtt még ránézhettem volna. A csaj hangja, olyan amilyennek képzeltem. Vinnyogós és viháncolós, amitől szétrobban a fejem. Pár perc múlva már fordultam le egy másik utcára. Kifújtam a bent rekedt levegőt, csakhogy utána a frászt hozzák rám.

- Nem szép dolog így elmenni a legjobb haverod mellett. – Szinte kihallottam a szavaiból a vigyorgását. Egyik keze a vállamon pihent ezzel megállásra kényszerítve. Hátra se nézve leemeltem fogva tartóm kezét és ismét elindultam.

- Hova-hova? – Nyakamon éreztem meg a karját, ahogy visszaránt és magához szorít. Szabad kezével végigsimít a mellkasomtól egészen a nadrágomig. – Barátok vagyunk, vagy nem? És a barátok együtt mennek suli után bulizni! – Szinte magam előtt láttam az önelégült képét.

- Tudod ki megy veled bárhova is! Egész nap egy büdös szót nem voltál képes szólni hozzám. Most meg játszod itt magad?– Rángattam le karját magamról, amit valószínűleg hagyott, mert nem telt bele pár másodpercbe és szabad voltam. – Tudod mit? – fordultam felé – Rohadtul nincs kedvem veled barátosdit játszani, csak azért, mert nem akarsz pár emberrel foglalkozni, de nemet se mondasz nekik! – csak meredt rám – Tegnap óta ismerlek, sőt nem is ismerlek, csak egy osztálytárs vagy, aki a fejébe vette, hogy pokollá teszi az életem az első nappal kezdve! – Fakadtam ki.

- Ez nem igaz… - Annyira halkan szólalt meg, hogy először nem értettem, majd másodszor se fogtam fel, hogy mire akar kilyukadni. Nem akarja pokollá tenni az életem? Jó, talán nem.

- Ha nem akarod még jobban elcseszni az életemet, akkor csak szállj le rólam és molesztálj mást! – Alig fejeztem be már meg is fordultam és hazafelé vettem az irányt.

- Te tényleg… rohadtul nem emlékszel semmire… - Ismét egy olyan hangszínt hallhattam, ami nem illett hozzá. Kíváncsian fordultam hátra, hogy megbizonyosodjak, hogy tényleg ő mondta az előbbi szavakat. Talán kár volt, mert megláttam a földre szegezett szemeit, amikbe valami különös sötétség költözött. Meglepődve fordítottam felé egész testemet.

- Hogy… értetted az előbbit? – kérdeztem kicsit habozva. Ahogy végignéztem rajta, kedvem lett volna közelebb lépni hozzá. Kezei ökölbe szorítva remegtek. Nem tudom, hogy az idegességtől vagy valami más érzelmi hullám miatt lehetett-e.

- Sehogy – jött pár perc hezitálás után, mire mintha az előbbi fagyos légkör elpárolgott volna a sóhajával. Persze nem hagytam annyiban. Őszintén, ezt ki hagyná?

Épp kikerült és gyors léptekre váltott, mikor utána kaptam. Reflexszerűen ránthatta meg karját, mert őt is és engem is meglepetésként ért, mikor neki estem a hátának. Meglepetten fordult felém.

Belekapaszkodva karjába meredtem szemeibe. Zöld íriszei csillogtak.

- Eressz el! – szűrte fogai közt és abban a pillanatban az arca is elkomorodott. Talán nem említettem még, de tudok nagyon makacs lenni.

- Nem! Magyarázd el az előbbit! Ha egyszer már belekezdtél valamibe, illene elmondanod! – akaszkodtam rá. Szemeit fürkésztem hátha valamit megfejthetek benne. Mangákban és animékben beszokott jönni, de azt hiszem itt nem fog.

- Kurvára nem érdekel, hogy mi illő szerinted, Kai! – Egy hangos szó nélkül fejezte ki magát.

- Engem meg kurvára nem érdekel, hogy téged mi nem érdekel! – Nos, én nem tudom olyan halkan kifejezni magam, szóval kicsit hangosabban vágtam a képébe. Még jó, hogy nem voltak annyian az utcán, csak egy anyuka és a lánya, aki inkább gyorsabb tempóra vette a lépteit. Mondjuk elég furán nézhettünk ki.

Daiki karját szorítottam egyik kezemmel, míg jó közel állva hozzá bámultam szemeibe.

Kitudja mennyi ideig néztünk farkasszemet. Daiki elemelte tekintetét rólam és már csak arra eszméltem fel, hogy erőből neki tol a falnak.

- Te idióta vadbarom! – keltem ki magamból fejemre szorítva kezeimet – Ezt most mi a fenének kellett? – alig mondtam ki és karjával mellkasomnál fogva szorított a falhoz.

- Te felejtetted el és még azt akarod, hogy én mondjam el neked? – Szemei résnyire szűkültek.

- Rohadtul nem tudom, hogy miről beszélsz! – Próbáltam eltolni karját, sikertelenül. – Akkor csak annyit mondj, hogy mivel kapcsolatos? Habár nem sok minden történt tegnap óta, amiért bocsánatot kéne kérnem vagy valami… - Fura mosoly kúszott ajkaira.

- Tegnap óta… - Mintha fájna neki még kimondani is. – Nem éppen tegnap és nem is ma… - Homlokát a rajtam tartott karjára hajtotta. – Mégis mi történt, hogy elfelejtettél? Ígéretet tettünk… - Ez a hangsúly, annyira ismerős…

- Kai! – Egy gyermeki hang mégis, mintha már hallottam volna annakidején. – Megígérem, hogy veled fogok maradni. Bármi történjék is… - Láttam, ahogy egy kéz nyúl felém és éreztem, ahogy sajátom megemelkedik, hogy megszorítsa bizonyságot nyerve. Még itt van velem…

Valami csípni kezdte az arcomat. Egyik kezemmel megtapogattam azt a részt. Sírtam? Akaratlanul szökött fel szakadozott sóhaj ajkaimra. Megtöröltem szemeimet, mielőtt még Daiki észrevette volna.

- Kai… - Nem jártam sikerrel. Épp abban a pillanatban nézett fel, mikor szemeimet törölgettem. Éreztem, ahogy elenged. – Sajnálom…

- Rohadtul nincs mit sajnálnod. Csak szállj le rólam - mondtam elfordítva fejem. Ellöktem magamat a faltól és kikerülve a srácot haza indultam.

Mégis mi bajom van? Mikor sírtam utoljára, te jó Isten!

Pár perc alatt gyors léptekben sikeresen hazaértem. Az üres ház kongott, ahogy végigtrappoltam a folyosón, fel a lépcsőn, majd úgy esve be az ajtómon. Háttal bedőltem az ágyba és végre vettem egy mély levegőt.

Mi a franc van mostanában? Most komolyan! Először azt kell megtudnom, hogy a bátyám lett az igazgató! Ezt még most se értem, hogy jött össze neki. Persze, megvan a magának való esze, de ettől függetlenül egy öcsike molesztáló idióta. Ráadásul szövetkezett drága jó szülőanyánkkal. Jó, valójában már elrendeztük a dolgot, de attól még pipa vagyok emiatt! Tegnap még az a cs-csók is… Ma meg ez a seggfej zaklat?! Mégis mi a jó büdös fenét csináltam, hogy ezt érdemlem? Oké, bevallom, nem vagyok egy mintadiák, se egy jó modorú srác. Viszont nekem is van agyam benne meg valamennyi ész, legalább is annyi biztos, hogy eltudjak lenni pár napig egyedül úgy, hogy nem halok éhen. Azt meg had én döntsem el, hogy kivel barátkozom össze! Csak úgy kijelenti, hogy mostantól tegyek úgy, mit egy barát! A nagy…

- Kai, történt valami? – Ijedtemben hirtelen felültem, mire elkapott a hányinger és a szédülés.

- Mér’? – kérdeztem számhoz téve kezem az esetleges kiadásokért.

- Becsaptad előttem az ajtót. Minden oké? – kérdezte hátamra téve kezét.

- Persze, csak megszédültem a hirtelen felüléstől – mondtam ránézve. Bólintott egyet és az ajtó felé sétált.

- Kou-nii! – szóltam utána kicsit hezitálva. Mintha számított volna rá visszafordult kíváncsian.

Kou-nii ismeri Daikit egy ideje. Legalábbis az a seggfej azt mondta. Érdeklődve nézett rám bátyám, mert nem folytattam mondandóm.

- Szóval, mi történt? – Ült le gurulós székembe és a háttámlán összefonta karjait.

- Te – néztem szemeibe – ismered Daiki Igarashit, igaz? – Egy pillanatra mintha megrándult volna az arca.

- Igen – mondta pillanatnyi szünet után –, miért? Gondod volt vele? – Furcsán nézhettem rá, mert folytatta. – Tudom, hogy az osztálytársad. – Bólintottam, hogy megértettem a helyzetet.

- Azon kívül, hogy egy seggfej és mindennek úgy kell történnie, ahogy ő azt akarja – kicsit elgondolkoztam – mondott valamit, amit nem értettem – ismét bátyám szemeibe néztem, hogy észrevegyem, ha valamit eltitkol. Habár ebben sose voltam jó.

- Mit? – Mélyebb lett a hangja.

- Azt mondta, hogy tényleg nem emlékszem semmire – Kou-nii arca meg se rebbent.

- Mire nem emlékszel? Történt köztetek valami tegnap és…

- Nem, még anno valamikor. Ezt nem árulta el. Őszintén szólva, ez is úgy tűnt, hogy véletlenül csúszott ki a száján. – Vágtam szavába és hirtelen megeredt a nyelvem, ahogy bekúsztak a fejembe azok a képek. Jobbommal bal karomat fogtam közre, mintha védekeznék valami ellen. – Nem foglalkoznék ilyen szarokkal, de… - testemen remegés hullám futott végig -, de érzem, hogy valami nincs rendjén. Reggel, mikor Daiki lakásán az történt…

- Mi történt? – Ugrott fel bátyám a székből, ami nekicsapódott a falnak. Meglepetten néztem Kou-niire. – Á, szóval… mi történt nála…? – dörzsölte meg tarkóját, mintha ezzel eltakarhatná arcát.

- Öhm – ismét a mondandómra koncentráltam. Nem akartam megemlíteni, de ha már belekezdtem muszáj volt végigmondanom. Felálltam és bátyám elé léptem. – Ígérd meg, hogy nem mondod el anyának és te sem akadsz ki. Biztos vagyok benne, hogy első alkalom volt és az utolsó. Nem szeretném újra átérezni, annyira nehezen kaptam levegőt és elkapott a hányinger is…

- Kai, te meg Daiki – olyan hangosan nyelt, hogy még én is hallottam – lefeküdtél vele? – Mikor leesett, amit mondott, akkorát koppant, hogy még a szomszéd városban is hallhatták.

- Fúj, te hülye vagy? Ő egy srác te seggarc! – Éreztem, hogy arcom ég, majdhogynem lefolyik a fejemről. Biztos vagyok benne, hogy a méreg miatt, igen… biztosan!

- Szóval, nem? – kérdezte a nyilvánvalót.

- Természetesen! – mondtam rá rögtön.

- Akkor mi történt? – Sikerült neki visszarángatnia a fejembe azt a reggeli dolgot.

- Daiki szerint pánikrohamom volt, de fogalmam sincs, hogy mitől. Olyan volt, mintha egy rémálomból ébrednék. Először nehezen kaptam levegőt, szédültem és hányingerem volt. Utána máshol voltam. A testemben voltam, de mégse. Olyan kicsinek éreztem. Volt ott még egy másik fickó… - Sikerült megint felidézni azokat a rémképeket. Nem tudtam tovább mondani, mert ahogy magam előtt láttam a jelenetet a torkomon akadt minden szó. A hideg rázott és kezdett elfogyni a levegőm.

- Nem akarom… - mondtam reszketeg, sírós hangon. Annyira vékony volt, hogy lánynak is vélhettem volna, ha nem tudom, hogy az enyém.

- Kai, nyugi! Itt vagyok! – Kezdtem visszatérni és megéreztem bátyám erős karjait. – Minden rendben. – simogatta hátamat. Francba, ez annyira szánalmas. Mi a franc van már? Fáj a szemem, ahogy próbálom visszatartani a könnyeket.

- Kou-nii – szólaltam meg rekedtes hangon. – Te tudod, igaz? – Fejem vállán pihent. – Mi történik velem? – Eltoltam magamtól és ránéztem. – Tudod, hogy milyen ígéretet tettünk Daikival, igaz? Én mért nem emlékszem? – Arca nem az a megszokott Kou volt. Végre olyat láttam bátyám arcán, amit még soha. Nem tud hazudni, de nem akarja elmondani az igazat. Nem tudja mit tegyen. Viszont ebben a pillanatban nem akartam ezt látni.

Mosolyra kúszott a szám. – Valójában nem mondtam se neked és anyunak se. De… mindig is tudtam, hogy valami fontos dolgot elfelejtettem. Nem foglalkoztam vele egy ideig és a vele járó rémálmok is eltűntek. Viszont – ökölbe szorultak kezeim Kou-nii vállain -, most nem aludtam, mikor a rémálom ismét megkísértett. Pár éve álmodtam róla, nagyon sokszor. És most megint visszafognak jönni. Tudom… - halkultam el – Csak mondd el, kérlek! – Néztem rá könyörögve. Eszméletlen sok gondolat rohamozhatta meg agyát, de végül megszólalt.

- Rendben – összeszorult a gyomrom és a torkomban éreztem egy rohadt nagy csomót. Utálom az idegességet. – De csak olyanokat mondok el, amit úgy vélek, hogy nem árt neked. – Ettől még jobban idegessé váltam. Habár lassan bólintottam, de nem gondoltam túl komolyan.

Tovább--> 3.fejezet